Mi az anarchizmus?
Batthyány Ervin egy előadásában így határozta meg: "Anarchizmus - uralomnélküliség - alatt azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre."

Rudolf Rocker hosszabban fejti ki: "Az anarchizmus nem állandó és zárt társadalmi rendszer, hanem inkább az emberiség történetének egyfajta irányzata. Ez az irányzat, szemben az egyházi és állami intézmények szellemi gyámkodásával, életünk valamennyi egyéni és társadalmi erejének szabad és akadálytalan kibontakoztatására törekszik. Maga a szabadság nem abszolút, hanem viszonylagos fogalomtartalma egyre szélesebbé válik, és egyre tágabb köröket fog át egyre változatosabb módon. Az anarchista számára a szabadság nem elvont filozófiai fogalom, hanem minden emberi lény élő, konkrét lehetősége arra, hogy természettől kapott képességeit és tehetségét kiteljesítse, és a társadalom javára fordítsa. Minél kevésbé befolyásolja az emberi kiteljesedést az egyházi és politikai gyámkodás, annál hatékonyabb és harmonikusabb lesz az emberi személyiség, s annál inkább meghatározza annak a társadalomnak az intellektuális kultúráját, amelyben felnőtt."

Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy parlamentáris - uralommal szemben. Az anarchizmus legáltalánosabb meghatározása az uralomnélküliség követelése. Ezen "azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttműködésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre." (Batthyány - Migray - Schmitt: Anarchizmus, Budapest, 1904.)

Az anarchizmus szerint a társadalmi rendhez nem szükséges a politika beavatkozása. A politika ugyanis mindig a hatalmat jelenti, ezen keresztül pedig erőszakkal igyekszik fenntartani a rendet, a társadalom életébe való beavatkozással. Ezáltal a politikai rend nem a szabadság, hanem az elnyomás állapota.

Batthyány Ervin szerint sokan vannak, akik általános felfordulást és káoszt képzelnek az anarchista világnézetnek. Ezek az emberek azt gondolják, hogy az anarchizmus a kultúra alacsonyabb fokára való visszalépés, mások szerint pedig az anarchisták nem tudják az általuk felállított ideálokat elérni. Mindkét nézet tehát feltételezi, hogy a rend, a béke, sőt, a műveltség fenntartása csak egy felsőbb hatalom által lehetséges, amely áthághatatlan jogszabályokat készít, és ezen jogszabályok segítségével az uralom akár erőszakkal is érvényesíthető.

Az anarchizmussal kapcsolatos tévhitekhez hozzájárult, hogy az anarchia kifejezés a köznapi értelmezésben a zűrzavarral, fejetlenséggel egyenértékű, s kialakult egy olyan képzet, miszerint az anarchisták a társadalom, a közrend teljes felforgatását akarják elérni, dezorganizált, kaotikus helyzetet szeretnének teremteni. Ezt a képzetet erősíti a "feudális anarchia" történeti terminusa is, amely az ideiglenesen gyenge központi kormányzat következtében fellépő zűrzavaros politikai viszonyokat jelöli a korai feudalizmus időszakában. Az anarchisták felfogásában e kifejezésnek más jelentése van. Errico Malatesta olasz anarchista a következő meghatározását adta: "Az anarchia szó görög eredetű és kormánynélküliséget jelent, egy népnek azt az állapotát, amelyben alkotmányos hatóság, kormány nélkül igazgatja önmagát." Tehát szó sincsen dezorganizált, rendezetlen állapotokról. A politikai-állami közigazgatási hatalmat az anarchisták az autonóm, önigazgató, decentralizált helyi közösségek tevékenységével akarták helyettesíteni, s a közrendet ennek segítségével fenntartani. Elképzelésük szerint így az anarchia a szabadság fogalmával egyenértékű, amely úgy érhető el, hogy az emberek megszabadulnak az őket elnyomó, kizsákmányoló, rajtuk élősködő kormányzati-politikai hatalomtól és az azt szolgáló bürokratikus gépezettől.

Az anarchizmusellenes propagandához maguk az anarchisták is bőven szolgáltattak támpontokat. A köztudatban az anarchista mozgalom nem véletlenül - és nemcsak a lejárató propaganda hatására - kapcsolódott össze az erőszak, a terror fogalmaival. A XIX. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón az anarchizmus követőinek jelentős része ugyanis céljai eléréséhez az egyéni merényleteket választotta eszközül, amelyeket hosszú időn át olyan "sikeresen" alkalmaztak, hogy a közvélemény az egész anarchizmust e merényletes irányzattal azonosította. Ebből következőleg háttérbe szorultak - vagy jóval kisebb nyilvánosságot kaptak - azok az áramlatok, amelyek békés, reformista eszközökkel akarták a társadalmat megváltoztatni.

A terrorizmus pusztán egy eszközrendszer, az anarchizmus pedig egy politikai ideológia, így a kettő semmiképpen sem azonosítható egymással. Az anarchizmus ultraradikális jellege azonban esetenként alkalmazott eszközeiben is megnyilvánult.

Az anarchizmus követőiben nagyon sokan pusztán a lázadás, a tagadás, a rombolás bajnokait látták. Ahhoz, hogy valakit anarchistának nevezzünk, nem elegendő az, hogy az illető nem szereti a politikát (és a politikusokat), gyűlöli az államot, az elnyomást, a kizsákmányolást. Mindezek mellett az anarchista központi értéknek tekinti a szabadságot, tudatosan vállalja az anarchizmus alapvető céljaiért való küzdelmet, s konkrét elképzelése van a jövő társadalmi berendezkedéséről, illetve annak alapelveiről. Az anarchizmus így nem pusztán a rombolás és a tagadás, hanem a spontán módon kialakuló, alulról felfelé szerveződő, önkormányzati alapokon nyugvó, föderatív jellegű, egységes emberi társadalom eszméje is.

Az anarchizmus főbb irányzatai
Az anarchizmus politikai ideológiaként a XVIII. század végén jelent meg Európában, majd a XIX. század első felében bontakozott ki, terjedt el nagyobb mértékben, s a század közepére már jelentős hatást gyakorolt a politikai életre. Eszmetörténetileg elsősorban a felvilágosodásból (racionalizmus), a romantikából, a pozitivizmusból és a kereszténységből merített, később hatott rá az evolucionizmus is.

Az anarchizmus a konzervativizmus elleni harcban született meg, később szembekerült a kor más ideológiáival is. Első képviselői számára eszmeileg a francia forradalom hármas jelszava, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelentette a kiindulópontot.

A változásokat ellenző konzervatív nézetekkel szembeni fellépés, a radikális újítások szelleme határozták meg a kialakuló anarchizmus arculatát. William Godwin, az első anarchista, 1793-ban megjelent könyvében (Vizsgálódás a politikai igazságosságról és annak a közerkölcsre és a boldogságra gyakorolt hatásáról) fejtette ki először a kibontakozó új ideológia alapjait, s vette védelmébe a kormányzati hatalom ellen fellázadó forradalmárokat. Nézeteiben ugyanakkor már megtalálhatók azok az elemek is, amelyek az anarchizmust később a liberalizmussal is szembefordítják.

Godwin a felvilágosodás racionalista eszméinek hatása alatt rendkívül radikális következtetésekre jutott: elutasította az állami erőszakot az egyén szabad véleményalkotásával szemben, mivel a szabadság, az önkibontakoztatás egyik fő akadályát látta benne. A társadalmat a jogi-politikai elnyomó hatalommal szemben kis közösségek, autonóm egységek laza konglomerátumává szerette volna változtatni. Egy évvel könyve megjelenése után, 1794-ben egy kicsiny csoport Észak-Amerikába utazott - közöttük a két neves költő: Wordsworth és Coleridge -, hogy elképzeléseit valóra váltsa, vállalkozásuk azonban kudarcot vallott.

Godwin rövid, de jelentős hatása után az anarchizmus hosszú időre feledésbe merült, míg a XIX. század közepe táján újra előbukkant és sokkal népszerűbbé vált. Ekkor azonban már kritikája élét a liberális-polgári gazdasági és politikai rendszer ellen irányította, s a szabadságot a liberalizmus ellentmondásainak felszámolásával akarta megvalósítani.

Az individualista anarchizmus
Történetileg az anarchizmus első megjelenési formája az individualista anarchizmus. Ez az elnevezés két fontos tényt fejez ki: egyrészt elkülöníti az anarchizmus e válfajának képviselőit a később megjelenő kollektivista anarchizmus híveitől, másrészt utal arra, hogy az anarchizmus a polgári, individualista szabadságeszme örököse, folytatója s annak rendkívül radikális, egyúttal szigorúan logikus továbbfejlesztése.

Az anarchizmus tulajdonképpen a liberalizmus eszméjét a liberális gyakorlat visszásságainak kiküszöbölése révén, néhány lényeges módosítással kívánta megvalósítani. Már Godwin nézetei is ezt tükrözték, mindez azonban fokozottabb érvénnyel jutott kifejezésre a XIX. század közepén Max Stirner írásaiban. Stirner elgondolásában az individualista anarchizmus én-kultusza meglehetősen markáns formában jelentkezett. Míg Godwinra inkább a racionalizmus hatott, Stirnernél főképpen a romantika szabadság-felfogásának hatása érezhető. Godwin a gondolkodásra, a rációra, Stirner az érzelmekre helyezte a hangsúlyt. Az egyediség, az egyéni ösztönök, hajlamok, szenvedélyek szabad, teljes kibontakozását tekintette elsődleges célnak, melyben az egyén öntudatra ébredése, belső felszabadulása együtt jár a mások iránti toleranciával.

E törekvések legfőbb akadályát Stirner az államban látta, amely elidegenedett, egyének feletti hatalmával a legfontosabb külső kényszert jelenti az emberek számára. A modern liberális állam elnyomó jellegét és hatalmát sokkal erősebbnek találta a régi abszolutizmusénál, mivel az egyén itt egyedül, szemtől szembe áll az állammal, és nélkülözi a régi közvetítő testületek (korporációk) védelmező erejét. E kiszolgáltatott helyzetben a szabadság garanciáit Stirner a tulajdon fenntartásában és az asszociációk (kis termelői és önigazgató közösségek) létrehozásában látta. A gazdasági szemlélet túlzott térhódításával szemben nagy hangsúlyt helyezett a kulturális, szellemi értékek művelésére s az egyéniség teljesebb önkifejezésére is.

Az individualista anarchizmus nem pusztán politikai ideológiaként jelent meg a múlt század közepén. Sajátos filozófiai szemléletet is jelentett, hatott az irodalmi és művészeti gondolkodásra és a mindennapi, gyakorlati életvitelre. Ez azért is lényeges, mert amikor az anarchizmus politikai ideológiaként jelentőségét vesztette - pl. a XX. század második felében -, a művészetre, irodalomra, kulturális mozgalmakra és az életmódra gyakorolt hatása (alternatívok, kommunamozgalom) így is jelentős maradt.

A XIX. század második felében az anarchizmus már kiterjedt befolyással rendelkezett Spanyolországban, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Oroszországban valamint az Egyesült Államokon kívül Latin-Amerikában (Argentína, Mexikó) is. Államellenessége egyre növekvő kapitalizmus- és magántulajdon-ellenességgel párosult, így nem véletlen, hogy az elméleten belül fokozatosan a kollektivista irányzat kerekedett felül, s a politikai tömegmozgalmakban, a munkásság és a parasztság körében ez tudott széles körű befolyást gyakorolni.

A kollektivista anarchizmus
 A kollektivista anarchizmus megalapozójának Pierre-Joseph Proudhon tekinthető. Személyében, nézeteiben először fonódik össze az anarchizmus a szocializmussal, mivel hagyományosan őt tekintik az ún. "kispolgári" szocializmus legjelentősebb képviselőjének is. Rendkívül alapos filozófiai és közgazdasági ismeretekkel rendelkezett, s írásaiban elsősorban a fokozódó gazdasági különbségek kérdéseivel foglalkozott, amelyek - elmélete szerint - az igazságtalan (a tényleges értéktől elszakadó) árucsere következtében alakultak ki, s amelyek a méltánytalanul szerzett nagy vagyonok létrejöttéhez vezettek, s ezzel hátrányos helyzetbe hozták a kistermelőket, kistulajdonosokat.

Proudhon az egyenlőtlen áruforgalom felszámolására az állami-politikai befolyás kiiktatását, a pénz megszüntetését (hiteljegyek bevezetésével) és a mezőgazdasági bérleti viszonyok tulajdonná változtatását tűzte ki célul. A kistermelők hiteltámogatását egy központi népbankon keresztül szerette volna megvalósítani, amelynek létrehozására az 1848-as forradalom idején kísérletet is tett.

 A kistulajdont tehát Proudhon - éppúgy mint Stirner és más individualista anarchisták - fenn akarta tartani, mert ebben látott garanciát a politikai szabadság megteremtésére. Politikai tekintetben azonban közelebb állt a szocialista tanokhoz. A társadalom megszervezését az asszociációk, helyi közösségek föderalisztikus kapcsolódása alapján képzelte el, elítélte az állami szférában zajló politizálást. Különösen a választások és a népszavazás (referendum) kérdésében foglalt el radikális kritikai álláspontot, s a parlamentáris demokráciára vonatkozó minden későbbi bírálatnak az alapjait is megvetette.

A XIX. század második felében egyre erősebbé vált Európában az orosz anarchisták hatása is, különösen Mihail Alekszandrovics Bakunyiné. Míg Proudhon elméletének fontos jellemzője volt, hogy reformista úton, fokozatos változtatásokkal akarta célját elérni, Bakunyin a harcos, militáns, forradalmi anarchizmus agitátora volt. Az anarchizmust ő már az állam nélküli szocializmus elméleteként definiálta, s hosszú évekig tartó harcot vívott az I. Internacionálén belül a tekintélyelvű, államszocialista irányzat képviselőivel, főleg Marxszal.

Bakunyin kétségtelenül kora legnagyobb hatású anarchista teoretikusa és forradalmára volt, az 1848-49-es forradalom barikádharcainak hőse, egy évtizeden át cári börtönök rabja, aki 1861-ben megszökött a szibériai száműzetésből, és emigrációban (Olaszországban és Svájcban) élt tovább. Ő írta az "anarchizmus Bibliája"-ként emlegetett Államiság és anarchia című művet, amelyben az autonomista, tekintélyellenes, államiságot elutasító, a proletárdiktatúra (és mindenfajta diktatúra) elképzelését elvető, önigazgató kollektivista-szocialista társadalom képét vázolta fel.

Bakunyint elsősorban a politikai szabadság megvalósításának problémái érdekelték, gazdasági kérdésekkel kevesebbet foglalkozott. A szabadság megteremtéséhez a politikai hatalomváltást nem tartotta elegendőnek, a "társadalmi forradalom" propagálója volt: a politikai-állami hatalom teljes felszámolását, az állami intézményrendszer szétzúzását tűzte ki célul, s a társadalmi önigazgatással akarta azt helyettesíteni. Az anarchista szociális forradalmat Bakunyin a széles néptömegek megmozgatásával akarta megvalósítani, elsősorban a munkásság és a parasztság erejére támaszkodva, de számított a marginalizálódott, deklasszált, lumpen, sőt bűnöző elemek részvételére is (ez utóbbi az anarchista gondolkodóknál igen gyakori elképzelés).

Az anarchizmus a művelt, értelmiségi, szűk körű lázadó elit mozgalmából fokozatosan szélesedő bázisú tömegmozgalommá vált. Ebben annak is nagy szerepe volt, hogy képviselői a parasztság problémáival is behatóan foglalkoztak, s messze túlléptek a polgárság és a munkásosztály gondolkodási körén. Ezért terjedt az anarchizmus rohamosan az elmaradott agrárországokban is: Spanyolországban, Olaszországban és Latin-Amerika országaiban. Nem kis része volt ebben Pjotr Alekszejevics Kropotkin hercegnek, aki Bakunyinhoz hasonlóan a nemesi életmódot és karriert cserélte fel a száműzött forradalmár nélkülözéseivel. Kropotkin egészen kiemelkedő intellektuális képességekkel rendelkező személyiség volt, nagyon erős igazságérzettel és szociális érzékenységgel. Elismert földrajztudós, utazó, biológus és történész, a francia forradalom történetéről írt könyve még ma is elsőrangú szakmunkának számít.

Kropotkin egyik svájci utazása során vált anarchistává, amikor részt vett a Jurai Föderáció gyűlésein. Ez a föderáció még - többek között - Bakunyin hatására jött létre, kezdetben az I. Internacionáléhoz, majd 1872. után az Anarchista Internacionáléhoz tartozott. Kropotkin emigrációja nagy részét Angliában töltötte, s csak az 1917-es forradalom után tért haza Oroszországba. Angliában ismerkedett meg az evolucionista elmélet társadalmi-politikai alkalmazásával, a szociáldarwinizmussal.

A szociáldarwinizmus a társadalmi életben a "létért való harc" biológiai törvényszerűségét éppúgy érvényesnek tartotta, mint ahogyan az állatvilágban tapasztalható. Kropotkin szerint ez a nézet túlságosan egyoldalú, mert abszolutizálja a harc jelentőségét a természetben. Pedig éppúgy létezik a fajokon belüli és kívüli szolidaritás, együttműködés is, amit ő a "kölcsönös segítségnyújtás" (mutualitás) törvényének nevezett. Nézete szerint az emberiség legfejlettebb korszakaiban, a klasszikus Görögországban és az itáliai városállamok korában a szabad, konstruktív együttműködés eredményessége nyilvánult meg, a kisméretű, helyi önigazgatással rendelkező gazdasági-politikai egységek fölénye a nagy, centralizált birodalmakkal szemben.

A merényletes irányzat
A századfordulón az anarchizmus a munkásság és a parasztság soraiban rendkívül nagy népszerűségre tett szert, ennek ellenére az anarchista szociális forradalom kitörése elmaradt. A feszülő társadalmi és vagyoni ellentéteket mérsékelte ugyanis az a tény, hogy a kapitalista gazdaság eredményei nagyobb mértékben eljutottak a szegényebb rétegekhez is, és a polgári értékrenddel és életformával azonosuló szakmunkásság és a gazdagodó paraszti árutermelő réteg sokak számára mintául szolgált.

Az anarchizmus egyes hívei megpróbálták siettetni a forradalmat, kiprovokálni a nép lázadását az állam ellen, és példát akartak mutatni az elnyomó hatalommal való szembenállásra. Másokat egyszerűen a létező társadalmi igazságtalanságok és gazdasági különbségek sarkalltak a cselekvésre. Mindezt fokozta, hogy 1877-1881. között az anarchisták több kongresszust is tartottak, ahol a többség - látván a szóbeli és az írott propaganda nem megfelelő hatékonyságát - elhatározta a "tett propagandájára" való áttérést. A tett példája elsősorban merényletekben és a bírósági tárgyalásokon való bátor kiállásban öltött testet. Az egyéni - vagy kisebb csoportokban elkövetett - merényletek alkalmazása nem az anarchisták "találmánya" volt. A történelem régebbi korszakaiban is előfordultak politikai céllal elkövetett gyilkosságok, mint például Kr.e. 44-ben Caesar, 1584-ben Orániai Vilmos, 1589-ben III. Henrik, 1610-ben IV. Henrik francia király, 1793-ban Marat jakobinus forradalmár, 1865-ben Lincoln amerikai elnök ellen.

Az anarchista merényletek közvetlen előzményeit az elnyomó, zsarnoki cári rendszer ellen fellépő narodnyikok jelentették, akikhez később csatlakoztak az anarchisták is. II. Sándor cár, az 1861-es reformok bevezetője, majd lefékezője volt a fő célpontjuk: 1866-ban Karakozov diák lőtt rá többször is a pétervári Nyári parkban, 1867-ben pedig egy lengyel emigráns a párizsi világkiállításon. 1879-ben a Népakarat nevű narodnyik szervezet próbálta meg a cár vonatát felrobbantani, majd 1880-ban Halturin asztalos ötven kilogramm dinamittal a fél palotát romba döntötte, azonban II. Sándor éppen vendégeket fogadott a pétervári vasútállomáson, míg végül 1881-ben közvetlen közelről bombát dobtak a cár elé, s ez végzett vele. Közben 1879-ben Vera Zaszulics rálőtt Trepov pétervári rendőrfőnökre, majd később egy merénylő meggyilkolta Mezencev tábornokot, a III. ügyosztály parancsnokát. A századvég anarchista merénylői igyekeztek elhomályosítani elődeik tetteit...

Az 1890-es években egy időre Franciaország vált az anarchizmus központjává, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a lakosság jelentős része kiábrándult a parlamentáris demokrácia rendszeréből; a hírhedt Panama-botvány és a Dreyfus-ügy már csak olaj volt a tűzre. A politikai kiábrándultság légkörében egyes anarchista merénylőkkel a közvélemény nyíltan rokonszenvezett, különösen Ravachol tett szert igen nagy népszerűségre. 1892-94. között mindenesetre sikerült a "tett propagandájával" magára vonnia a figyelmet: előbb Saint-Étienne-ben hajtott végre kettős rablógyilkosságot (a mozgalom pénzügyi alapjait megteremtendő), majd híveivel Párizsban tartotta rettegésben az anarchistákat elítélő bírókat, és Ravachol leleplezése után az őt beáruló vendéglőst is meggyilkolták. Mindeközben 1893-ban Vaillant felrobbantotta a nemzetgyűlést, 1894-ben Caserio Lyonban leszúrta Sadi Carnot köztársasági elnököt.

A merényletek köre más országokra is kiterjedt: 1897-ben meggyilkolták a spanyol miniszterelnököt, 1898-ban Genfben (Luigi Luccheni olasz anarchista) Erzsébet magyar királynét, 1900-ban Umberto olasz királyt, 1901-ben McKinley amerikai elnököt. A terrorhullám azonban nem érte el kitűzött célját, a szociális forradalom kirobbantását, sőt inkább az állami biztonsági erők megerősödését eredményezte. Az anarchizmus más hívei mindezzel párhuzamosan új cselekvési területet és eszközöket kerestek.

Az anarcho-szindikalizmus
A századforduló táján egyre több anarchistában öltött testet az a felismerés, hogy az anarchia tiszta formájában megvalósíthatatlan, illetve hogy az anarchizmus céljaiért más mozgalmakkal, politikai erőkkel kell szövetkezniük. Ez vezetett a szakszervezeti mozgalomhoz való csatlakozásra, az anarchizmus térhódítására a szakszervezetekben, amelyben az anarchisták egyrészt cselekvési keretet, eszközt, szervezett erőt, másrészt az eljövendő föderalista felépítésű anarchista társadalom csíráit látták.

Az anarcho-szindikalizmus Franciaországban alakult ki (a CGT volt egyik fő bázisa), de hatással volt az észak-amerikai (IWW szakszervezeti szövetség) és már európai országok munkásmozgalmára is, Magyarországon főként Szabó Ervin és a forradalmi szocialisták nézeteire (a forradalmi szocializmus az anarcho-szindikalizmus más elnevezése). Az elmélet fő teoretikusai Lagardelle, Pouget, Pelloutier és Georges Sorel voltak, akik kifejtették a legfontosabb alapelveket a mozgalom számára: a szakszervezetek politikai ideológiáktól és pártoktól való mentességét, a parlamenti politizálás elutasítását, a marxizmus elavultságát, a szakszervezeti - és politikai - bürokrácia leépítését, az új harci módszerek (bojkott, szabotázs, sztrájk, általános sztrájk) alkalmazásának szükségességét.

Az egyéni merényletekkel szemben az anarcho-szindikalisták az általános politikai tömegsztrájkot tekintették a legfőbb eszköznek a szociális forradalom megvalósítására. Az anarcho-szindikalista ideológia és mozgalom azonban felmorzsolódott az 1914-es események következtében, s az első világháború folyamán képviselői és hívei nagy része a nacionalista érdekeket támogatta. Ezzel megtört az anarchista internacionalizmus ereje s vele együtt politikai befolyása.

Mit akartak elérni az anarchisták?
Egy anarchisztikus társadalomban nem szabad osztálykülönbségnek lenni. Az anarchisták szerint az uralom minden társadalmi bajnak a forrása. A mai társadalom akkor kezdődött, amikor az ember rabszolgákkal rendelkezett. Hargitai István azt gondolta, hogy ez az őskori viszony még ma is fennáll. Urakra és rabszolgákra oszlik modern társadalmunk és a hatalom természetesen az uraknál összpontosul. Ezért küzd az anarchia a hatalom ellen, mert a hatalom fenntartásához óhatatlanul erőszak szükségeltetik. De nemcsak az erőszakot és a hatalmat akarja az anarchia megsemmisíteni az emberiség szellemi felszabadulása által, hanem szabadságot akar, s ezért küzd ennek kerékkötői ellen.

Az anarchia kívánalma, hogy az emberek megszabaduljanak az önzéstől és csupán a közösség érdekét vegyék figyelembe és ennek érdekében minden tehetségét latba vetve működjön közre mindenki megelégedésére. Az anarchia nem ismer el semmilyen rangot vagy tekintélyt, csak az egyenlő embert, mert a rang megköveteli az alázatosságot. A tekintély zsarnokságra, az alázatosság szolgaságra vezet.

Szerintük le kell dönteni a vagyonos és vagyontalanok közti válaszfalat, azaz a tulajdont. Minden rossznak a tulajdon a forrása, ebből ered az osztálykülönbség dologtalan úri osztály és vagyontalan munkásosztály között. A tulajdon akadályozza meg az emberek közti egyenlőség és testvériség kialakulását. Azok, akiknek vagyona van, ezt a vagyont arra használják fel, hogy a vagyontalanok felett hatalmat szerezzenek, és arra kényszerítsék őket, hogy munkájukkal tovább gyarapítsák a hatalmasok vagyonát. Tehát addig, amíg ez a vagyon apáról fiúra öröklődik, addig mindig megmarad, sőt, megszilárdul az osztálykülönbség.

Az anarchizmus szerint a törvények nem bírnak létjogosultsággal. Egy társadalmi egységben nincs szükség semmiféle kormányra és ennek eszközeire, az általa gyártott törvényekre, mivel ahol a legtöbb és legszigorúbb törvények uralkodnak, ott a legtöbb, aki áthágja őket. Az ember által gyártott törvények helyett a természet törvényeinek kellene uralkodniuk, melyek áthághatatlanok.

Követelték az államok eltörlését és a teljes szólásszabadságot. A népeket egy nagy egységgé akarták tenni, azaz foganatosítani mindazt, amit a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszava magába foglal.

Egy nemzet legyen a földön: az emberiség! Egy hazája legyen: a föld! Egy istene legyen: az igazság! És mindig csak abban higgyen, amiben a józan ész sugallatából meggyőződött; nem pedig amiben hinni kényszerítik!

Összefoglalás
Az anarchizmus eszméi a szocializmussal egy időben kezdtek kibontakozni. A különbség a kettő között annyi, hogy míg a szocializmus a kapitalizmussal kívánt leszámolni, addig az anarchizmus továbbment és mindenféle politikai és hatalmi rendet meg akart szüntetni.

Nekem az anarchizmus eszméi többé-kevésbé szimpatikusak, bár nem értek egyet azzal, hogy semmiféle politikai vagy társadalmi irányítás nem szükséges. Igaz az is, hogy az egyházak közül nagyon sok elkezdett politizálni is, pedig szerintem a vallásnak és a politikának teljesen szét kellene válnia.

Én a Batthyány Ervin által említett két csoportból a másodikhoz tartozom. Véleményem szerint bár az anarchizmus eszméi valóban magasztosak és az emberek felszabadításáért és egyenlővé tételéért harcoltak, ezek a célok nem megvalósíthatóak. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb embernek szüksége van arra, hogy irányítsák, hogy megmondják neki, hogy mit tegyen, hogyan viselkedjen, mit gondoljon. Ugyanis az irányítás egyben azt is jelenti, hogy nem az irányítotton van a felelősség. Ha megvizsgáljuk, főleg az elmúlt pár évben, amikor több országban lehetőség volt arra, hogy a nép változtasson a politikai rendszeren, több országban is visszatértek a kemény, elnyomóbb politikát folytató kormányok. Persze ez szerintem egyrészt népcsoporttól is függ, meg mindenhol vannak kivételek.

Másrészt nem látom, hogy lenne reális lehetőség arra, hogy az emberek a saját érdekeiket háttérbe szorítva a közös érdek eléréséért munkálkodjanak. A tendenciák éppen az ellenkező irányba mutatnak